Kapcsolataink – különösen a számunkra legfontosabbak – meghatározzák és végigkísérik életünket. Egyszerre örömök és fájdalmak forrásai, sérülünk és gyógyulunk bennük.

Ahogyan múlnak az évek, változunk, fejlődünk – és velünk változnak a kapcsolataink is. És ez így van rendjén: hisz még egy boldog, sok örömöt adó szeretetkapcsolat is – fűzzön partnerünkhöz, szüleinkhez, gyermekeinkhez, családtagjainkhoz – csak akkor marad meg mindkét fél számára kielégítőnek, ha a rugalmasságát és egymás új igényei, vágyai iránti nyitottságát megőrzi. Amiben egykor jól éreztük magunkat, nem biztos, hogy jól érezzük a jelenben; ami kielégített bennünket a múltban, lehet, hogy most már kevésnek (vagy épp soknak) tűnik.

A változás persze gyakran nehéz: próbára teszi alkalmazkodóképességünket, bizonytalanságot, erős érzelmeket mozgósíthat, vagy akár túl kockázatosnak tűnik, így újra és újra elodázzuk.

Nagyra értékelem a pár- és családterápiában, hogy egyszerre foglalkozik az egyénekkel és meghatározó kapcsolataikkal. Az egyéni szükségletek, perspektívák figyelembevétele és a kapcsolati történések megértése kéz a kézben járnak.

Nem pusztán magyarázatokat, okokat és következményeket keres, hisz az emberi kapcsolatokban minden egyszerre ok és következmény – ami történik, akkor ragadható meg leginkább, ha a résztvevő felekre, és arra, hogyan hatnak kölcsönösen és folyamatosan egymásra, egyaránt figyelni tudunk.

Változásra, változtatásra mindig van lehetőség. Ha a külső körülmények korlátozók is, ha úgy érezzük, szűk kényszerpályán egyensúlyozunk – a belső változás ekkor is lehetséges. Föllelhetjük erőforrásainkat, melyekre a megküzdéshez, növekedéshez szükségünk lesz, és bár a múlt fájdalmas eseményeit megváltoztatni nem tudjuk, azt, ahogyan a jelenben hatnak ránk, igen.

Ameddig úgy döntünk, hogy hajlandóak vagyunk további erőfeszítéseket hozni egymás érdekében, amíg van bennünk akarat, erő arra, hogy régi kérdéseinkre új válaszokat keressünk – úgy gondolom, tág lehetőségei vannak a pár- és családterápiás munkának.